Már hónapokkal ezelőtt szó esett arról, hogy párommal valamilyen módon összeköltöznénk. Az utóbbi hetekben folytak is a munkálatok egy kerti házon, ahova most ki is költöztünk. Nem végleg mert, télen a hideg ellen nem nagyon tudnánk védekezni. Szobába elég lenne egy hősugárzó, ami végül is van, de meleg vizes fürdést nem lehetne megoldani sehogy sem, ugyanis egy különálló kis épületkében van a wc és a zuhany is, és nincs vezetékes víz sem. Na de a lényeg a lényeg kész van a házikó, lakható, ketten tök jól el is vagyunk. Szóval a sztori lényege ott kezdődött, hogy anyu mondta segít mindenben, csomó főzős cucc is van, vihetek nyugodtan. Mondtam, hogy akkor nagy eséllyel szombaton ki is cuccolnánk, mutassa meg mi hol van, mit lehet elvinni. Az újdonsült faszijával volt éppen, ezért megbeszéltünk, hogy 2:30-ra jönnek értem, lepakolok és megyünk, tehát ez idő előtt kéne összerámolnom. Természetesen anyám sehol nem volt. Párom megjött, vártunk kicsit, aztán elkezdtük lehordani a cuccot, mikor is megjelent anyám, a faszija és a faszi lánya a liftbe. Nekem több se kellett, fogtam magam és a cuccaim és elmentem. Munkám nincs, ezzel együtt jelentős bevételem sincs, de azt is megbeszéltük apával, hogy a kis 15.000ft gyerektartás még mindig fizeti (holott nem járna már) és ezt beszéljem meg otthon, hogy adják nekem. És akkor már havi 30-40 ezer ft-ból el tudnánk éldegelni. Csak áramot kell fizetni, meg amit megeszünk, semmi mást. Az autóban a sírás kerülgetett, hogy megint ez a helyzet alakult ki. Az utóbbi egy évbe próbálkozik a fasziknál, de túl sokáig egyik se húzza, viszont ilyenkor senki és semmi más nem létezik. Képes felállni az ebéd közepén ha csörög a telefon, ott hagy a mondat közepén ha hívják. Ebből már nagyon elegem van, szóltam is neki, de mintha a falnak beszélnék..

Most sincs ez máshogy. Legutóbb hétfőn voltam otthon, meg is beszéltük, hogy délelőtt megyek haza, aztán 11-kor találkozok barátokkal is és, amint párom végez 2-kor jövünk is haza. Korán reggel otthon voltam már, mindenki aludt. Legalábbis azt hittem. Kis idő elteltével megnéztem alszanak e még, mert a kutyát korán szokta anyu levinni. Üres az ágy. Hívom. Azt mondja 1 óra és itthon van. Na már most az kb 10 és szerettem volna ha eljön velem vásárolni. Nincs túl nagy tapasztalatom a főzésben és szerettem volna ha segít összeszedni az alapanyagokat. Kivételesen időbe meg is jött és minő meglepetésemre, hozta a pereputtyot is. Meg akartam vele beszélni a dolgokat, hogy mi fáj, meg hogy látom én a dolgokat, de ez másra szerintem nem tartozik. Végül sikerült elmennünk bevásárolni. Ezután átmentem barátnőmhöz. Mikor hazaértem mondanom sem kell, hogy mi várt… Anyu, a faszija és a 3 lány felszerelkezve állnak az ajtóba. Nekem egy szóval nem mondta senki sem, hogy már mennek is tovább, holott anyunak kb. mindent elmondtam mikor hova megyek, és mikor érek haza. Ha csak 5 perccel később érek vissza, hűlt helyét találom. Az volt a válasza, hogy ha velem marad, akkor délután egyedül lesz, mivel én 2-kor elmegyek. És? Akkor nem lehetett volna megbeszélni a faszikával, hogy menjenek egy fél órával később? Dehogynem… csak nem akarta. Nem időpontra mentek és a kalandparkba nem vesztettek volna semmit ha kicsit később mennek.

Ezen az egész sztorin annyira felhúztam magam.. Értem én, hogy most van faszija meg állítólag valahol messze dolgozik és akkor nyilván nem tudnak találkozni. De akkor meg a telefonon lógnak egész nap. Folyton azt mondogatja, hogy én elköltöztem, akkor ne hozzám mérje magát. Én ezt nem is kértem, még akkor sem mikor otthon laktam, és igen elköltöztem, de meg nem haltam, tehát nem kéne semmibe vennie, mert ugyanúgy a lánya maradtam, csak a város másik végébe lakom. Ezt az egész külön költözősdit is csak azért csináljuk, hogy lássuk milyen meg mennyire menne, ha mindent magunknak kell megcsinálni. Nem mondom, hogy el voltam kényeztetve, mert egyáltalán nem, de otthon elém volt téve az étel, házimunkát se nagyon kellett végeznem, csak a saját szobámat kellett rendben tartanom.

Nagyon izgultam már és vártam, hogy végre kiköltözzünk, erre anyám pokollá teszi az egészet. És ilyenkor akarva akaratlanul feljönnek a régi dolgok, anyámmal, másokkal. Sose voltam az a nagy problémamegoldó, viszont mostanában szeretem megbeszélni a dolgokat. Mások egészen addig még az ő javukon van a beszélgetés… Amint igazam lesz, felháborodnak és otthagynak. Nem hiszem el, hogy egy problémát nem lehet normálisan megbeszélni. Így persze, hogy az emberben ott marad egy tüske, legyen az bármennyire is pici, jelentéktelen.

Mindegy, próbálom nem ezen rágni magam. Ha haza is megyek és folytatódik ez az egész tovább, nem veszem magamra. Néha a csönd a legnagyobb és leghatásosabb fegyver. Majd ha netán biztos lakásunk lesz, és tényleg nem megyek haza, még ünnepekkor sem csak a facebookon lökök egy üzenetet, akkor talán rájön, hogy kicsit több szeretettel is fogadhatna.

Nem is tudom, ha nekem lenne gyerekem és elköltözne, az valamilyen formában megérintene. Nem mondom, hogy patakot sírnék, mert nem, ez az élet rendje, sőt örülnék is neki, hogy képes elszakadni az anyja mellől és a saját lábán akar és tud élni. Az én anyám mit csinál? Semmit. És nincs rosszabb a semminél.