3 év.. kinek sok, kinek kevés. Nem tudom el dönteni nekem mit jelent. Szeretnék rá úgy visszagondolni, hogy micsoda évek voltak, milyen boldog voltam. De nem megy. Van pár történés, ami akarva, akaratlanul is előtérbe helyezi magát a jobbaknál. Pedig az utóbbiból sokkal több van, de tény, hogy a rosszak, erőteljesebbek és jobban nyomot hagynak bennem. Nem tudom minek köszönhető, hogy 3 év után, annyit kapok vissza, hogy „nem akarok be kerülni a családodba”. És az sem megoldás, ha elköltözünk külön, szülőktől függetlenül, mert, hogy a probléma a genetikába van, így bennem is alapjáraton. Ez szerintem nem az én hibám, és büntetni valakit olyanért, ami nem az ő hibája, kegyetlenség. Nem azt mondom, hogy rögtön az elején kellett volna mindennek megtörténnie, mert nem. Pár hónap alatt nem derül ki semmi, vagy ha igen az embernek van egy bizonyos tűrőképessége. Neki úgy látszik 3 év után kezd elege lenni belőle. És teljesen megértem, azzal viszont nem értek egyet, hogy mikor rajtam kívülálló okok miatt történik meg, akkor az is mért az én hibám? Előző posztban írtam, hogy változtatni fogok. És teszem is a tőlem telhető legjobb módon. Nem tudom és nem is minden jel erre utal, de úgy érzem nem akar velem társaságban mutatkozni. Nem tudom ronda vagyok-e, vagy teher, vagy csak szimplán útban vagyok. Fogalmam sincs. És mikor erről beszélünk, vagyis beszélek, mert többnyire ő csak hallgat, még a kérdésre sem felel, akkor is neki ál feljebb az egész. Úgy leélni éveket, hogy rettegsz attól, hogy kidob azért, mert neked valami rosszul esik, nem tetszik és te ezt neki SZÉPEN szóvá is teszed borzalmas. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor vígasztalt meg. Az utóbbi másfél évhez még a kezemre sincs szükség hozzá… Pedig aztán az egyik legkedvesebb, legtörődőbb, legodafigyelőbb ember a világon akit ismerek. És ezt úgy mondom, hogy nagyon sokszor ok nélkül szemétkedik velem. Én is tudom, beláttam már, hogy a legjobb az lenne, ha elengednénk egymást, sokkal nyugodtam lenne mindkettőnk élete egy darabig, nem csesztetnénk egymást. Viszont úgy érzem, és sokan ezzel nem fognak egyet érteni, belehalok, ha elvesztem. Nekem ő nagyon fontos, és az élet jó pár akadályán az ő háttér támogatásával tudtam átlépni. És nem mellesleg ő az egyetlen ember, akihez menekülni tudok a bajok elől, aki mellett mindig megnyugszok, aki meg tudna menteni a mostani életemtől, és bárhogy is viselkedik velem, bármennyire is lök el magától szükségem van rá.