Amikor van egy első pillanat, ami valamiért más, valamiért különleges a számodra. Nagyon fontos neked. Csodás érzés, de mikor a másiknak ez nem jelent ennyit, sőt talán semmisem jelent a számára, az maga a pokol. Mikor elkezdtünk járni, minden 8-án volt egy kis ünnepségünk, csokit, virágot kaptam, én is megajándékoztam aprósággal. Nem kellett, hogy nagy értéke legyen elég volt, hogy szívből adjuk. Miután eltelt egy év megbeszéltük, hogy ennél is kisebb jelentőséget fordítunk ezentúl ennek a napnak havonta. Feleslegesnek is tartottuk, hogy most minden 8-án készüljünk, ajándékozzunk, nagy felhajtást csináljunk. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük a napot és mindenképpen együtt alszunk aznap. Néha jött egy kis ajándék is, meg ahogy telt az idő és a napi mókuskerék beszippantott minket, erre a napra időzítettünk egy kis extrém együtt létet, romantikus vacsit vagy valami olyat amit a napi monotonitás miatt nem teszünk meg. Ilyenkor szorítunk ezekre időt. Ma van a 4. alkalom, hogy nem töltjük együtt, de az első alkalom, hogy azért, mert elfelejtette és programot csinált. Persze le tudná mondani, mert ő sofőrösdit játszik, hogy akit visz tudjon alkoholizálni. Tehát az, hogy valaki tudjon inni, fontosabb, mint a mi kis rituálénk. Mindig szomorú voltam, ha épp aznap egész nap dolgoznia kellett, de az fontos és mellette ez tűnik jelentéktelennek. Nagyon szeretném, ha valami folytán meggondolná magát, de tudom, hogy előbb nyerem meg az 5-ös lottó főnyereményét, mint, hogy velem akarja tölteni ezt a napot.

Különösen is fontos lenne számomra. Múlt hónapban költöztünk külön és ez lett volna az első, hogy tényleg kettesben tudunk lenni akár egész nap, és egy szimpla gyertyafényes vacsit is meg tudtunk volna ejteni. Már hetek óta készültem a dologra, szépen elterveztem az este minden egyes percét, lassanként ki is kerültek a kellékek is. De ez semmit sem jelent számára. Tegnap este elmeséltem, mit terveztem volna, de csak mosolygott, a legkisebb bántottságot se láttam rajta, hogy ezt most nem muszájból nem tudjuk együtt tölteni. És ez csak ront a helyzet. Most úgy érzem ez az egész 8-ai rituálé nekem is egyre kevesebbet jelent és nem teszek ezentúl túl nagy felhajtást, mert úgyis lesz fontosabb dolga pont ezen a napon.  Elfáradtam harcolni. Egyedül úgy sem nyerhetek csatát, hát még háborút.

Mindenkinek tudnia kéne milyen érzés az, amikor valami kis különleges szokásotok van a párotokkal. Nem kell, hogy nagy szám legyen (ha kettőtöknek az épp elég), nem kell, hogy költséges legyen. Maga a tudat, hogy az a nap csak a tietek, azt csináltok, amit szeretnétek. És ezt előre tudod, egy biztos pont az életedben, ha már a mai világban minden változik, a kis szokásotok megmarad.

Vajon el lehet viselni azt, ha valaki úgy van veled, hogy nem szeret? Olvastam egy olyat, hogy „valaminek az elvesztése 2x annyira fáj, mint amennyire a megszerzésekor örültünk neki”. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, de ha a brit tudósok ezt mondják, biztos igaz. Amit tudok, hogy fáj. Rettenetesen fáj. Főleg olyankor, ha huzamosabb ideig vagy valakivel, tervezitek a jövőt, képes vagy lemondani bizonyos dolgokról, hogy vele lehess és működni tudjon egy kapcsolat. Jelenleg ez a második alkalom, hogy a kapcsolat mélypontra került ennyire. Akkor megbeszéltük, hogy adunk a dolognak még egy esélyt, változatok, mert belátom nagyon sok mindent elrontottam. És akkor itt jön az igazi szív fájdalom, hogy legyen bármennyire rossz a helyzet, még akarjátok, még szeretitek egymást addig mindenre van megoldás, helyre lehet hozni, amit elrontottál. De nálunk csak az akarjuk van meg. Hiszen nem szeret. Majdnem 3 éve vagyunk együtt, elmeséltük egymásnak mit szeretnénk a jövőben, egy jó munka, egy közös családi ház és ezután jöhetnek a lurkók. Ahogy telik az idő egyre inkább azonosulnak a céljaink, főként az enyémet változtatta meg. Nem mondom, hogy ő olyan hű de felnőtt lett volna, mikor megismertem, 24 éves volt, én meg csak 18 amire viszont mondható, hogy még gyerek voltam. Nem voltak konkrét céljaim az életben. Neki köszönhetően viszont gyökeresen megváltoztam kívül-belül. Sokkal jobban és többször szeretnék emberek közé menni, beszélgetni, nem pedig csak otthon ülni egyedül vagy kettesben. Nyitottabb lettem, bátrabb, önállóbb. Sok mindenre megtanított ez a kapcsolat és úgy érzem nem vagyok teljesen kiformálva még. Leszek-e egyáltalán valaha? De azt tudom, hogy szükségem van rá, olyan erőt ad nekem, hogy az hihetetlen. Sosem volt még ennyire biztos pont az életemben és mindenben számíthatok rá. 21 évem alatt ő az első az első ilyen ember, mind barátság, mind párkapcsolat téren. És most annyira kavarognak bennem a gondolatok, érzelmek, hogy csak remélni tudom, hogy a végére értelmes írás sül ki belőle.

Ahogy ezeket a sorokat írom és átgondolok mindent jutottam arra a következtetésre, hogy a legnagyobb probléma, hogy nem becsülöm eléggé. Ez a szó jó az egészre úgy érzem, az élet különböző területein merültek fel problémák és sose tudtam megfogalmazni, sose éreztem azt, hogy igen, ez a baj. Most, hogy kimondom „nem becsülöm meg” érzem, hogy ez az. Ez itt a probléma. És talán változatni is lehet ha még nem késő. Elég sokszor viselkedtem vele szemét módon és egyszerűen annyira féltem az elvesztésétől, hogy apránként magamhoz láncoltam. Nem tudom, hogy lehetne most teret adni neki, hisz együtt lakunk és ő egyszer megjegyezte, ha együtt leszünk természetesen nem lesz olyan, hogy egyedül megy le kocsmázni a haverjaival. És ez szerintem is így lenne a helyes. Természetesen azért vannak olyan helyzetek, amikor azt mondom menjen egyedül. De ha együtt éltek, együtt csináljátok a legtöbb dolgot elég nehéz teret adni a másiknak.

Tegnap veszekedtünk egy adagot. Megint természetesen lényegtelen dolgon húztam fel magam… mint úgy általában. Végül sikerült megbeszélni, lehiggadtunk mind a ketten. De elkövettem este egy nagyon nagy hibát és ezzel csak magammal csesztem ki. Szexeltünk. Éreztem, hogy ez nem olyan, mint szokott lenni, nem nézett rám. Ezután, a lehető legrosszabbkor, megkérdeztem, hogy mostanában miért nem mondja hogy szeret. Mert nem szeret. Ez volt a válasza. És ilyenkor jön elő benne a pánik, hogy úristen, mit tudnék csinálni, ami miatt velem marad. De ezzel is csak magammal basznék ha, ha nem szeret és együtt vagyunk. Csak fájdalmat okozna nekem akaratán kívül. Most higgadtan kezeltem mindent, és úgy vagyok vele ha mennie kell menjen. Szeretem mindennél jobban és ha őt ez teszi boldoggá elengedem. Egyenlőre látunk reményeket, és még együtt akar lakni velem. És lehet teret nem tudok adni, de jobban tudok küzdeni, jobban be tudom bizonyítani, hogy nekem igenis fontos és megbecsülöm.

Fájdalmas dolog egy szakítás, és fájdalmas ez is ami köztünk megy. Ez a huza-vona. De ameddig csak tudok küzdök értem. Legelső pillanatban, mikor megismertem, tudtam, hogy nekem ő kell. Az idő folyamán ez csak bebizonyosodott. Nem tudom, hogy megy, vagy mi a helyes egy komolyabb kapcsolatban. Nekem ez az első hosszú. De imádom. Imádom, hogy van, akivel kézen fogva megyek az utcán, imádom, hogy irigykedve néznek minket, beszélnek rólunk, hogy milyen jó a kapcsolatunk. Imádom minden percét, amit vele tölthetek, imádok a kedvében járni, kiszolgálni őt. Imádom azt, akivé mellette váltam. Nagyon megváltoztatott és a jó irányba. Csak úgy voltam a nagy világban, célok, tervek nélkül, most viszont tiszta és világos képem van, hogy mit szeretnék elérni. Még nem vagyok a kitaposott ösvényen de legalább már tudom merre keressem, milyen megállókat kell teljesítenem. Probléma volt eddig az is, hogy nem nyílok meg, nem beszélek olyanokról, amiről kéne. De most nem fogok félni segítséget kérni. Már ma megteszem.

Azt hiszem kicsit téma dúsra sikeredett ez a bejegyzés, majd talán külön-külön is boncolgatom a témákat. Tudnék mindegyikhez mit fűzni.

Életem második állásinterjúján vagyok túl ma. És el kell, hogy mondjam kész csődtömeg vagyok nyomás alatt. Adminisztrátori állást pályáztam meg, ahol feltétel a vak gépírás. Na mármost én ezt tanultam 2 éve, alkalmazni viszont nem igazán szoktam, ettől függetlenül tudok úgy írni, hogy ritkán nézem a billentyűzetet, és gyors is vagyok. Sőt mostanában ha olykor-olykor rá kell nézzek a billentyűzetre elvesztem a fonalat és nem is talál vissza a képernyőre a tekintetem. Ezeket a blogbejegyzéseket is vakon írom. Szóval az interjún a beszélgetésen kívül gép elé kellett ülnöm. Volt egy kis táblázat kb 4x10-es lehetett, ijedtemben meg sem számoltam, úgy indultam neki a feladatnak. Excelbe és Wordbe is egyaránt kellett kicsit írnom a táblázatból. Igazából 2-3 celláig jutottam, mikor szóltak, hogy elég lesz. Beszélgetés nagyjából ment, nem is izgultam se előtte, se alatta. Párszor elgyakoroltam mit, hogy fogok mondani és kb ennyi. Régebben mindig minden szaron tudtam izgulni, most valahogy ez elmúlt, kinőttem nem tudom. Hozzá nem szoktam, mert nem nagyon intézek ügyeket, interjún is most voltam másodszor. És meg kell mondjam az elsőn se izgultam annyira, mint szoktam. Mikor oda ültem a gép elé és megláttam a papírt, azt se tudtam mit nézzek vagy hogyan kezdjek neki. Először táblázatba kellett gépelnem. Itt ugye csak a megfelelő rubrikába beírtam az adott pár szót és ennyi. Szerencse, hogy több időt nem is adtak, mert a formázásnál leblokkoltam. Kilógott az adott nagyságú rubrikából a szöveg és ki akartam nagyítani. Két cella közé a vonalra ráviszem az egeret, elhúzom jobbra és kész is. Na már most az a hülye jel nem akart megjelenni az egéren és még egy cella nagyobbítást se tudtam megcsinálni. Tudok a ’nagy könyv’ szerint szerkeszteni, de minek keresgélek a különféle beállításokban, mikor egy egyszerű mozdulattal meg lehet oldani. Word-be magát a táblázatot is meg kellett szerkesztenem. Itt megint gondot okozott, hogy nem számoltam meg a cellákat a papíron és sietségemben csak beszúrtam valahányasat. Ami utólag belegondolva lehet kúrva nagy hiba volt, mert nem tartott volna 5mp-mél tovább megszámolni és nem utána még hozzá tenni, elvenni, ami időigényesebb. Plusz azt kérték, hogy a táblázatot másoljam és baszki… miért nem számoltam meg a hülye kockákat.. Mivel papírról másoltam nem annyira feltűnő, hogy most a papírt vagy a billentyűzetet nézem, mintha gépről gépre kellett volna másolnom. Nagyon sokat pillantottam a gombokra sajnos és a szemem sarkából láttam, hogy az egyik nőci nézi, hogy mit nézek, ami még frusztrálóbb volt, és még a szöveget is elrontottam. Végülis erős a mezőny, biztos jelentkeztek olyanok is, akik rendesen tanultak így írni és jobban is tudnak. Mondták, hogy a papír nem számít, azért megemlítettem az infós vizsgáimat, de mégis csak az fogja őket meggyőzni, amit látnak, hogy tud az ember. Szeretném az állást, mert nagyon kevés helyről jeleznek vissza és még kevesebb helyre hívnak be, pedig nem csak szakmára jelentkezem már, hanem minden félére, amihez csak érettségi vagy még az sem kell. Nem parázok rá, az úgy sem segít semmin, ha idegeskedek. Holnap 10-ig kiderül, hogy mi lesz.

Egyébként magamon tapasztalva sokkal felszabadultabb és büszkébb érzés az, hogy nem izgultam, vagy csak kicsit. Régebben mindig nagy hisztériát csaptam, annyira izgultam bármi volt, valakinek mindig a küszöbig kellett kísérjen. Az első interjú volt az, ahol, mint mondtam, csak kicsit izgultam és nem kísért el senki. Valahogy eszembe se jutott, hogy kísérettel menjek. És ez nálam nagy szó, nem voltam valami önálló, és most sem az van, hogy rá vagyok kényszerülve, mert nem. Felesleges is izgulni, az nem változtat semmin, sőt lehet, hogy csak ront a helyzeten, ront a figyelmeden. Akárhányszor mentem be valahova így, mire kijöttem a felét nem tudtam annak, amit elmondtak. És általában fontos információkat mondanak ha ügyet intézel. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy próbáljanak higgadtak maradni, tudom nem könnyű, de ha elutasítanak az nem a világ vége, és beszélni sem fognak róla, vagy ha valamit nem értesz merj kérdezni, ne csak ott ülj, mint egy kuka, mert egyrészt a semmiből valószínű, hogy nem fogod megérteni, másrészt ha csak bamba fejjel ülsz valaki előtt, az nem kelt túl jó benyomást. Ez szerintem leginkább egy interún vagy hasonló helyzetben fontos, ahol fel kell fognod és meg kell értened, hogy pampognak előtted. Nyilván az ember minél több ilyen helyzeten esik át, annál könnyebb lesz legyűrni az izgulást. És mint mondtam, ha elutasítanak az nem a világ vége, ha egy ajtó becsukódik, valahol nyílik egy új is. Nem utolsó sorban pedig látod, hogy a következő alkalomra mit kéne változtatni, mit kéne máshogy tenni. Az elutasításból is lehet tanulni, ha az ember nem egy világmegrengető kudarcnak fogja fel a dolgot.

Itthon tényleg ilyen lenne az oktatás? A tanárok színvonala? Vagy csak én fogtam ki egy pöpec iskolát? Érettségi után elmentem tovább tanulni, OKJ-s képzésre. Itt kiválasztottam a legnehezebbet szerencsémre… Direkt nem akartam egyetemre menni, úgy gondoltam nehéz lenne nekem, plusz megint 4 évet iskolapadba ülni, aztán kitudja mire mentem volna a diplomával. Ésszerűbbnek láttam egy szakma kitanulását. Nem indult túl komolynak, gondoltam ez a szakma jó lesz, van rá 2 évem, mellette tudok diákmunkát vállalni. És hát azért mégis csak felnőtt képzésről beszélünk, amin akár az 50 éves emberkék is részt vehetnek, akiknek több kötelezettségük van, mint esetleg nekem a 21 évemmel. Ráadásul kapok diákot, ami elég sok helyen jól jön, hogy fél árat kell fizetnem kb. mindenért.

Minden jól ment az iskolában egészen a vizsgáig. Tavaly május második hetében volt a vizsga. A tételeket némelyik tanár el is kezdte velünk kidolgozni, de a tételsort is elég későn kaptuk meg, mondván, hogy úgy is tudnunk kéne már mindent. De szerintem a legtöbbünk inkább a tételeket tanulja, az valamilyen szinten le van egyszerűsítve, nem kell a két év teljes anyagát a fejben tartani.

Vizsga előtt 1 hónappal sem szólnak, hogy meghúztak és kéne abból a tárgyból vizsgát tennem, hogy mehessek a szakvizsgára. Mondom mi ??!! Ezt eddig miért nem mondta senki? Képtelenség volt a jegyeket számon tartani egyébként.. De oké, nincs para. Megcsináltam a vizsgát, mehetek vizsgára, de nem a májusira, hanem a pótszakvizsgára, októberbe. Akkor még voltunk néhányan, akik októberre maradtunk, tanárnénike szépen el is intézte Debrecenbe. XD Kész vicc, hogy közelebb nem talált helyet. Na mindegy, mondom egye fene elmegyek. Túl akartam esni, tudtam, hogy a 4 szakma egyszerre úgysem fog sikerülni, és pótszakvizsgára akartam már menni. Ugyanis ez a rendszer szerint van 4 tantárgy, ami végül is 3 szakma, és csak akkor mehetsz szóbelizni, ha mind a 4 tárgyból megvan a vizsga, és csak akkor kapsz papírt, ha a szóbeli is mindegyikből sikerült. Pótvizsgán meg ha valamelyik sikerül írásban, abból mehetsz szóbelizni és akkor „rész szakképesítés” lesz a papírodra írva.

Tehát úgy döntöttem elmegyek Debrecenbe. Nagyba tanulom már a tételeket. Ja és ez olyan szakma, ahol 2 elég vastag törvényből kellett tanulnunk. És legtöbbször szó szerint kellett megtanulni a dolgokat. És összesen 160 tételt kellett tudni, amik min. 2-3 oldalasak voltak. Tehát nagyba tanulok, tanár felől nem hallok semmi hírt, facebookon egy csoportba beszéltük meg, ketten azonnal írták, hogy nem aktuális már. Mivel a tanár felszívódott felhívtam, hogy van e már valami dátum, mert mindjárt október. Felhívom, erre beközli, hogy erről lecsúsztam, mert nem írtam neki a csoportba vissza, hogy nekem okés-e a vizsga és nem foglalt helyet… Mondom mi a retek? Ez most komoly?! Igaza van tényleg, ezt facebook csoportba kellett megvitatni, mert pont ott lógok 7/24-be… Anyámnak több se kellett, bementünk és kérdőre vonta. Neki már azt mondta, azért nem jelentett le mert Debrecen messze van.. o.o könyörgöm, hadd döntsem már el én, hogy megéri e vagy sem.

Nem baj, nézzük pozitívan a dolgokat, lett még több időm tanulni következő májusig. Szépen be is osztottam, 2 tétel/nap, még tűrhető mennyiség is. Borzasztóan nehezen akart a fejembe mászni és ott se akart túl sokáig maradni az információ, de szerencsére az írásbeli valamivel könnyebb. Most kicsit közelebb, Szekszárdon találtak nekem helyet, de a tanár itt is addig vett részt, még leadta a papírom az iskolának, utána én hívogassam a nőcit.. Jó megteszem, így biztos eljutok a vizsgára 1 év után már.. El is jutottam, lebuszoztam, megkerestem a sulit. Bemegyek, pont jött egy tanár is, meg is ismert. Mondjuk nem volt nehéz, én voltam egyedül külsős. Kérdezi, hogy a nyomtatott KN-t (1000 oldalas, kb.8-9-es betűmérettel írt ’könyv’) és az EV kitöltési útmutatót elhoztam-e. Ott helyben levert a víz, mert a KN-t kb 2x vettük a kezünkbe, a másikról meg nem is hallottam még XD. Szerencsére nyomtattak nekem mindent, és még meg is könnyítették a dolgomat, hogy használhattam ilyeneket.

Maga a vizsgaírás se volt zökkenő mentes. Rendesek voltak a tanárok, nekem is segítettek. DE Az elsőnél egy EV-t kellett kitölteni és arról volt szó, hogy 1-2 kérdés lesz még hozzá kapcsolódóan. Na hát több kérdés volt és nem kapcsolódott hozzá. Vagyis volt az 1-2 kérdés ami kapcsolódott de ezen felül voltak random kérdések is.. És ha egy témáról kérdeznek többet, jobb esetben egyikből csak eszedbe jut valami infó a másikhoz is.

Másodikkal és harmadikkal nem volt probléma, viszont az utolsó volt a legrosszabb. Egészen addig izgultam, hogy legyen meg a kettes. Bementünk az infó terembe, meg kellett nyitnunk a programot. Mondom az európait vagy a magyart kell megnyitni? Mindenki néz rám.. ’mi az az európai?’ na mondom oké… ez tuti bukta lesz, ugyanis a magyar program egy rakat szar, lassú és nem is úgy lehet benne keresni, mint a másikban. Nem beszélve arról, hogy mi egy letöltött PDF fájlban kerestünk, ahol a legutolsó szóra is tudtál keresni, a programban viszont csak a címekre és utána böngésszél.

Most meg várom, hogy tudok e valahova menni pótszakvizsgára.. Eddig küldtem e-mail Szekszárdra, hogy ott mizu van, eddig semmi, majd aug. 22-ig szolnak vissza, ha van valami. Ráírtam volt osztályfőnökömre, nem-e tud valamit, de ő hozzá nem fűzök sok reményt, inkább próbálok valamit keresni saját erőmből. Akkor tudom, hogy minden meg volt téve a vizsga érdekében, még ha nem is jön össze.

Volt még egy vicces sztori.. Mikor felhívtam a tanárom, hogy mi van, mondta, hogy egyelőre nem tud semmit, de a beléptető kulcsot bevihetném, mert le kellett volna már adni. Ne röhögtess.. majd pont le fogom adni, tudom nem nagy cucc, de nekik keresztbe tudok tenni, amiért ennyire semmilyen módon intézték az ügyemet..

Ma egy olyan sztorit hoztam nektek, ami a gimitől kezdve egészen a mai napig az életem része. Általános iskolában még egész jól éreztem magam, barátkozott az egész osztály, évfolyam, összetartottunk. Persze, 6-12 éves korig járunk kb általános suliba, ilyen fiatalon még senkiben sincs annyira rosszindulat, mint egy felnőttben. De aztán gimibe kellett menni, ahol már csak pár barátságot őriztünk és az sem volt az igazi. Érdeklődtünk egymás felől, kinek hogy megy a sora, hova jelentkezett stb. de pár év múlva ez is elkopott.

Gimnáziumban az első, talán félévben nem volt semmi gond, beszélgettünk ismerkedtünk, kezdtek kialakulni a baráti körök. Annyira nem is piszkáltuk egymást. Ahogy telt az idő, kialakultak a végleges barátságok és megkezdődtek az oltogatások. Így visszagondolva szerettem gimibe és hiányzik, bár nem járnám újra, szerettem a tanáraimat, valamilyen szinten tanulni is szerettem, jó volt, hogy van egyfajta rendszeresség az életemben, ugyanakkor vannak hétvégék, szünetek, ami munkába huszonpár nap egész évben. De az, ahogy az osztálytársaim bántak velem megkeserítette a 4 évemet. Mint mondtam az elején nem volt semmi gond, beiratkozásnál találkoztam anya volt osztálytársának a lányával, és így anyákon keresztül mi is elkezdtünk beszélgetni. Nem sokkal a kezdés után volt a szecskaavató, aminek a bulijára vele, egy általános sulis osztálytársammal és még néhány lánnyal mentünk. A fiúkkal is jól elvoltam, nem mondom, hogy barátkoztam, de nem volt egymáshoz egy rossz szavunk sem. Aztán teltek a napok, hetek, hónapok és ez a kis szecskaavatós csoport szétbomlott. Következő évben az a lány, akivel osztálytársak voltunk áltiban megbukott, tehát egy barát mínusz. Többiekkel meg egyre kevesebbet beszéltem, elkezdtek húzni más emberek fele, akik meg folyton piszkáltak engem. De ez is olyan volt, hogy ha a ’banda’ egy helyen volt, akkor csúfoltak, ha külön voltak, vagy kellett valami, akkor persze normálisan tudtak az emberhez szólni. És a megfelelési kényszer bennem volt jó darabig, segítettem, megtettem, amire kértek. Jöttek új arcok az évek folyamán, velük elég jól megtaláltam a közös hangot, de persze, hogy az ilyenek nem maradtak az iskolában.. Velük sulin kívül is beszélgettem, őriztük a barátságot, de végül ez is elkopott. Gimiben egy nagyon jó barátságot szereztem, ő Szancsi volt. Ez a megfelelési kényszer annyira bennem volt, hogy egyszer, talán az utolsó évben a többiek búzdítására kicsesztem vele én is. Természetesen azonnal bocsánatot kértem tőle, nem akartam elveszteni egy jó barátomat. Vele is iskolán kívűl is találkoztam, jártunk egymáshoz, bulizni, városba stb. De nem ér senkit meglepetés, ha azt mondom az ő barátságát is elvesztettem. A sztori lényegében annyi, hogy 3 barátnőmmel és 2 baráttal elmentünk egy nyaralóba bulizni. Az egyik pasinak tetszettem, a másik pasi Szancsi párja volt. Az, hogy az ő kapcsolatunk milyen volt, most nem lényeg. És hajnalba, mikor lefeküdtünk, a srác rám mászott, nagyon meg akart dugni. Én kis fiatal szűz lány pedig nem akartam sem őt, sem, hogy így, vele legyen az első alkalmam. Végül nem is lett semmi hálaistennek. Viszont másnap jött az üzenet, hogy a srác, Pete elmondta Szancsinak, hogy mi márpedig összefeküdtünk. Bárhogy magyaráztam Pete-nek is, mert közbe írtam neki, hogy ne hazudozzon rólam ilyeneket, mert csak hangokat hallott és amilyen hangot én kiadtam az távol állt a szex közben kiadott hanghoz. Drága barátném nem nekem hitt. Ez akkor annyira fájt, hisz a barátnője voltam, sose basztam ki vele. Az előbb leírt dolog is egy kis csíny volt, egy papírt raktam a kapucnijába… Ezután szóba se állt velem az iskolában, kerülte a társaságom.  Arra már nem emlékszem, hogy ezt vagy a kis csínyt, de megbocsájtott, az iskola közepén sírtam a vállán, hogy én tényleg nagyon szeretem, és nem akarom elveszíteni a barátságát.  Azóta eltelt 3 év és nem igen beszélünk, találkozni meg csak akkor, ha összefutunk szórakozóhelyen, beszélünk pár szót és ennyi.

A sors iróniája, hogy a párom ismeri őt is, meg Pete-et is, aki kitalálta a hülyeséget. Pete-tel is a vitatkozás volt az utolsó évekkel ezelőtt, amiről beszéltem vele. De mivel párom barátja, így a szórakozó helyen egyre többet kellett a társaságában lennem. Nem hozta fel a témát, de még így is nehéz volt az elején egy légtérbe lenni azzal, aki szétszedett egy jó barátságot. Pete és a srác barátsága is megszűnt létezni. Pete-tel azóta mi is jóban vagyunk. Kb minden héten találkozunk.

A vicces a gimis sztori másik részében, hogy folyton olyanokkal csúfoltak, hogy hogy nézek ki, dagadt vagyok és hasonlók, de megnézem ezeknek a fiúknak a barátnőiek, hát önbizalom hiányában mondom nektek rosszabbak, mint én. Benőtt a fejük lánya? Talán. Bár én kétlem, osztálytalálkozón is ott folytatnák a baszogatást, ahol abba hagyták én ebben biztos vagyok.

De mindegy is már vége az iskolának, és nem is veszem magam körül olyan emberekkel, akik csak piszkálni tudnak és nincs egy jó szavuk felém. Gimi után elkerültem egy másik suliba képzésre. 3 osztálytársam jött vele. És láss csodát, beszélgettünk, sőt akit nagyon nem bírtam vele voltam a legjobb kapcsolatban. A sors ’fintora’ vagy nem is tudom mindek nevezzem.

Nagyon nagyon rossz volt az önértékelésem, de erről majd egy következő posztban röviden mesélek, mert most sietnem kell ügyet intézni. Aztán valami képpel is ideje lenne feldobni a blogot, hogy ne csak betűkkel legyen tele.